VERS AZ ELMULASZTOTTAKÉRT

mesélhetnénk

szénről

fának

füstről

háznak

mikor reszketve fáznak

ha érthetnénk

szavát

szélnek

havát

télnek

mikor arcunkba vágnak

ha élhetnénk

ha remélhetnénk

még egy percet

mielőtt nekiszáguldunk

a halálnak

ŐSZINTE SZAVAK HAZA, AVAGY: HA HOLNAP MESE NÉLKÜL ALUDNÁL EL

(Tündinek és Rékának)

Adjatok labdát kezébe

       Derengő napsugárt

   Merengő délutánt

Súgjatok mesét fülébe

   Napsugárról derengőt

   Délutánról merengőt

Rakjatok szárnyat képzeletére

A labda repüljön fel a napsugáron

Mese suttogjon a délutáni álmon

Mutassátok tavasznak neszét

    Simogató szellőt

    Bontakozó erdőt

Zengjétek szívébe énekét

    Szellőről simogatón

    Erdőről bontakozón

Óvjátok lelke fehérét

Tavaszi nesz ha érkezik a szellőn

Bontakozó hangja ha elveszik az erdőn

Ti szürkévé aszott felnőttek

    Rongyolt hétköznapok

    Fáradt alkonyok

Rejtsétek el merev lényetek

    Hétköznapok rongyát

    Alkonyok fáradtságát

Megfakult álmaitok újra higgyétek

Mert arcáról dalol a tavasz

szemében fénylő napsugár

Elrongyolt közhelyeitek is:

mézédes tejcseppek ajkán

BOCSÁSATOK MEG, MERT

lábujjhegyen járnak a gondolatok

annyira szégyellem magam

a templom előtt

meghajtom lelkem

s csak a szemem mászik a kupolára

fel a keresztig alázattal

tizenhat éve nem gyóntam

bennem már

kékre változott a fekete

vörös ingovánnyá a bűn

és a merülő kételyek társasága

- elfogult teisták, és ateisták -

nem alkuszik

évekbe gyűrik igazuk

legvégül mégiscsak a kereszt

marad felettünk

éppen ezért (?)

gyanútlan járókelőnek öltözve

mind gyakrabban indulok

szégyenkezni

ASSZOCIALT LEHETOSEGEK

Szádban az alma,

fehér virágillattá

nyílik nyelveden.

Hallod-e? A versből is

felköhög a cigifüst.

MOST KIÁLTOK!

Ölelj meg, kedves!

Csak félünk, így egyedül!

Aztán meghalunk!

HOMMAGE A POETIS

mert elhervadtak tavasszal

illatuk még elültette az utolsót

lábaidnál virágoznak

szétzúzódott ikaruszok szárnyai

söpörjétek el a felhőket a napról

és engedjétek útjukra a zuhanni vágyókat

még egyszer

mert nem láttátok

viharát a születő hegynek

s ki ráhajtotta csókját a kínra

hát ne ítélj

ha soron kívül lépnek az ajtóhoz

ha kitépik az aranyhajszálat

még egyszer

HÁT MÉGIS

Hát mégis megcsaltatok

Ti forró álmatlan éjszakák

Elfeketültek pucér perceitek szememben

Távolodó ijedt tömegként

Mind messzebbről hangzik fel

Dermedt sikoltásotok

Hát mégis elhalványultatok

Aranyló fürtjei álmaimnak

Ti oly sokat ringatott üvöltő rögeszmék

Megkövült ősi leletként lebegtek

Feledés fogai közt őrlődve

még kilátszik szárnyatok

Hát mégis belevesztek

Ti szétkiabált szavak

Hömpölygő idők mélyére

Pedig mennyit vártam

Hátha gondolattá érzéssé

Verssé értek

és lám:

Hasztalan csendet borít mindnyájatokra

Az elmúlás